Tíz tévhit az evolúcióval kapcsolatban, mely sok félreértéshez vezet

Az evolúciót mindenképpen a biológia egyik legfontosabb koncepciójának kell tekintenünk, hiszen nemcsak a földi élet múltja, de jelene - így például az egyes élőlények tulajdonságainak, viselkedésének alapjai - rajta keresztül ismerhetőek meg. Akad azért jó néhány olyan elterjedt tévhit, amelyeket nem árt eloszlatni ezzel a sokszor igencsak félreértett koncepcióval kapcsolatosan.

Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy az ember (hominidae) a majomtól (pongidae) származik, pedig csak vele közös őse volt. (Forrás: Paleontologyworld.com)

Gyakran halljuk, hogy az evolúció csupán "elmélet", ami egy igen félrevezető állítás lehet, hiszen az evolúció lényegében egyszerre tény és teória, attól függően, hogy pontosan milyen kontextusban ejtünk róla szót. Az például tudományos tény, hogy minden organizmus egy egysejtűből fejlődött ki a több millió év során, ezt pedig a genetika és biogeográfia mellett a fosszíliák sora is alátámasztja.

Emellett teóriáról is beszélhetünk, hiszen a rendelkezésre álló tényeket teóriákkal, jelen esetben a természetes szelekcióval magyarázhatjuk, amely az egyik legfontosabb mechanizmus volt a fajok kialakulásának tekintetében. Vagyis tény az, hogy az evolúció (meg)történt, az az elmélet pedig, hogy mindez a természetes szelekció révén következett be, a tények mögött rejlő miértekre ad választ. Az evolúció létezését nem Darwin vetette fel elsőként, előtte is több tudós figyelt fel arra, hogy az élő szervezetek fejlődtek, csak éppen ekkor még azt nem tudták, hogyan. Így tehát Darwin tulajdonképpen az evolúció mögött rejlő mechanizmust "tárta fel".

Ugyancsak említésre méltó, hogy alapvetően az "elméleteket" nem kell lebecsülnünk, hiszen mások mellett az "univerzális gravitációs kölcsönhatás", illetve az is teória, hogy minden élő szervezetet sejtek építenek fel.

Gyakran halljuk azt is, hogy a "majmokból fejlődtünk ki", de természetesen nem arra kell gondolnunk, hogy a modern főemlősök közvetlen leszármazottai volnánk, hanem valójában arról van szó, hogy közös ősünk volt velük. Vagyis, egykoron élt egy olyan emberszabású, amelynek populációi szétszakadtak, és a különböző csoportok különböző evolúciós utakat jártak be. Míg egy ilyen csoport a ma élő csimpánzokká fejlődött, egy másik emberré - a közös ős viszont idő közben kihalt.

Gyakran vetik fel az evolúció elleni érvként a termodinamika második, a spontán folyamatok irányát meghatározó főtételére hivatkozva azt is, hogy idővel a strukturált rendszerekben a rendetlenség foka növekszik, amit látszólag az evolúció "megsért" azzal, hogy a földi élet egyre szervezettebbé válik.

Nem árt azonban eloszlatni az ezzel a felvetéssel kapcsolatos félreértéseket és pontatlanságokat sem, hiszen a második főtételt az első főtétel fényében érthetjük meg igazán - ez pedig kimondja, hogy az energia nem keletkezhet vagy veszhet el, de átalakulhat. A második főtétel ezután az energiaáramlás jellemzőit írja le, így például azt az irányt, amelybe változik. Ezek egyaránt energiaállapotokkal foglalkoznak, és együttesen azt mondják ki, hogy egy rendszer újabb energia-bevitel hiányában az alacsony állapotról nem léphet magasabb energiaállapotba.

Ezek a főtételek nem mondják ki azt, hogy egy rendszer egy alacsonyabb energiaállapotból ne haladhatna egy magasabb energiájú állapotba, hanem arról van szó, hogy újabb energia bevitelének hiányában nem lehetséges ez a folyamat. Másként fogalmazva: egy zárt rendszer nem válhat szervezettebbé, de ezek a főtételek azt nem szögezik le, hogy egy nyitott rendszer - vagyis olyan, amely külső energiaforrásokkal érintkezik - ne lehetne idővel szervezettebb.

Mindezt az evolúcióra vetítve mindenek előtt kijelenthetjük, hogy a Föld egy nyitott rendszer, miután folyamatosan energiát kap a Naptól - amely pedig lényegében a földi életet szinte teljes egészében fenntartja. Az pedig, hogy a Föld egy nyitott rendszer, egyben azt is jelenti, hogy nincs ellentmondás a termodinamika főtételei és az evolúció között. Ráadásul, ha úgy tekintenénk a földi élet folyamataira, amint azt az evolúció tagadói teszik, azt kellene állítanunk, hogy egy mag nem fejlődhetne egy jóval magasabb energia-állapotú fává - de persze ez nem így van, hiszen a Föld egy nyitott rendszer.

Sok esetben, amikor hiányzó láncszemről hallunk, valójában számtalan olyan fosszília áll rendelkezésünkre, amely éppen olyan bizonyítékokat őriz meg, amilyeneket akkor keresnénk, ha az evolúciót igaznak feltételeznénk - ezeket pedig talán csak azok nem látják köztes formáknak, akik már eleve meg vannak győződve arról, hogy köztes formák nem léteznek. Semmi okunk nincs arra, hogy egy olyan fosszíliát, amely tökéletesen megfelel egy köztes formának, egy "átmeneti formának tűnő", és az érintett taxonokra csak véletlenségből hasonlító egyedi esetnek tekintsünk. Ami azt illeti, a fosszíliák nagy része éppen két élőlénycsoport közötti logikus átmenetet "örökít meg". Azt feltételezhetjük, hogy a köztes formák esetében az élőlény annak a taxonnak a tulajdonságai egy részét is magán hordozza, amelyből fejlődött, illetve a később kifejlődött élőlénycsoportra jellemző tulajdonságokkal is bír, a fosszíliák pedig alátámasztják ezt a feltételezést.

Így ha egy teknős és egy gyíkhoz hasonló állat közötti átmenetet kellene elképzelnünk, valószínűleg olyan lényt vizionálnánk, amelynek akár fele-fele arányban emlékeztetnek vonásai a teknősökre, illetve a gyíkhoz hasonló taxon képviselőire. (Például: részlegesen már megjelenik a páncél, vagy éppen a teknősére jellemző koponyában még a gyíkszerű őséhez hasonló fogak sorakoznak, netán a nyak kezd speciális funkciót betölteni.) Mindezek fényében érdemes egy pillantást vetni az Odontochelys-hez és a Pappochelys-hez hasonló taxonok képviselőire, ahol éppen ilyen köztes jellegzetességeknek lehetünk tanúi.

Az evolúciót "kisebb formában" megfigyelhettük több esetben is, aminek legjobb példája az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok fejlődése, de megfigyelték azt is, hogy a Galápagoson élő pintyek csőrének mérete az aszályok hatására megváltozott. Többen azonban azt kérik számon, hogy a hosszú idő alatt végbemenő evolúciót nem figyelhetjük meg, így például nem láthatjuk, vagy ismételhetjük meg, amint egy "T. rex tyúkká fejlődik". Fontos azonban megjegyezni, hogy nincs valódi különbség az úgynevezett mikroevolúció és makroevolúció között - a makroevolúció a mikroevolúciós lépések felhalmozódása. Így tehát ha kisebb szinten megtörténik az evolúció, nagyobb szinten is meg fog történni, az egyik alapvetően a másik megtörténéséhez vezet.

Másfelől viszont a tudomány félreértése az a feltételezés, hogy valamit direkt módon meg kell figyelnünk, majd meg kell ismételnünk magát a folyamatot, és a tudomány nagy része nem is az adott történés közvetlen megfigyelésén alapul. Sokkal inkább a folyamatok mögött rejlő tényezőket figyelik meg, amelyek alapján magáról a folyamatról lehet képet nyerni. Így például senki nem figyelte meg, amint két hidrogénatom és egy oxigénatom egyesül, és vízmolekulát képez, de az elvégzett kémiai kísérletek segítségével erre következtethetünk. Ehhez hasonlóan olyan felvetéseket vizsgálhatunk, hogy amennyiben a madarak a hüllőkből fejlődtek ki, úgy más élőlénycsoportoknál nagyobb egyezést mutat a DNS-ük, majd megvizsgálhatjuk, hogy ez valóban így van-e. Ez pedig teljes egészében egy tudományos módszernek tekinthető.

Tévhit az is, hogy az egyedek képesek volnának fejlődni, ugyanis az evolúció valójában egy populáció genetikai összetételének változása az időben. Vagyis, ha aszály érkezik, és csak a nagy magvú növények maradnak meg, akkor sem változnak meg a kis csőrű madarak, nem lesznek képesek adaptálódni, de kevesebb élelmet tudnak elfogyasztani és kevesebb utódot lesznek képesek felnevelni, mint a nagyobb csőrűek. Így a nagyobb csőrrel rendelkező madarak genetikai állományából nagyobb arányban lesz a populációban a következő generációban, aminek hatására viszont maga a populáció idővel képes adaptálódni a megváltozott vegetációhoz.

Az evolúció valójában nem szeretne "elérni" semmit, és a levezetettebb fajok, például az emlősök vagy a főemlősök nem "fejlettebbek" a többi fajnál, amelyek adott esetben éppen ugyanolyan jól adaptálódtak az ő saját környezetükhöz, ha nem éppenséggel jobban. Mondhatnánk azt is, hogy az evolúció "vak" hiszen az élőlények voltaképpen csak az aktuális életkörülményekhez, élőhelyekhez adaptálódnak, és mivel a folyamat "nem lát a jövőbe" sem, így nincs befolyása arra sem, hogy egy, a jövőben a környezeti változások hatására immár káros tulajdonságot kiszűrjön.

Éppen ezért nem érdemes fejlettebb vagy kevésbé fejlett élőlényekről beszélni, hiszen például egy majom és egy légy egyaránt tökéletesen alkalmazkodtak a környezetükhöz. Igaz ugyan, hogy a majom összetettebb, de ha azt állítjuk, hogy emiatt fejlettebb is, azzal abba a tévedésbe esünk, hogy az evolúciónak van egy iránya. Hasonlóképpen nem igaz az sem, hogy egyes fajok "visszafelé" fejlődnének - így a vízbe visszatérő cetek esetében sincs szó arról, hogy "vissza-fejlődtek" volna. Ezek az élőlények is éppen úgy, kifejezett cél vagy irány nélkül alkalmazkodtak az éppen aktuális életkörülményekhez.

Már igen régi felvetés, hogy egyes rendszerek túl összetettek ahhoz, hogy kifejlődhessenek, például azért, mert addig, amíg bizonyos elemei egészen a helyükre kerülnek, nem működnek. Így például a szem nem képes látni, amíg akár csak egyetlen eleme is hiányzik a helyéről, vagy egy bakteriális ostor sem működőképes akár egyetlen fehérje híján. Eszerint lettek volna olyan lépések, amikor "értelmetlenül" lettek voltak jelen az egyes elemek, hiszen az "előre nem látó" evolúció ezeket nem szelektálhatta volna jövőbeli funkciójuk érdekében. De éppen azért, mert az evolúció "vak", az egyes tulajdonságok úgy is megjelenhettek és megmaradhattak, hogy az adott pillanatban nem volt egy végleges funkciójuk, hanem, ha bármilyen hasznos funkcióval is bírnak, a természet ezeket szelektálta. Nincsen olyan rendszer, amely ténylegesen visszakövethetetlen volna: felderíthetőek azok az evolúciós útvonalak, amelyek magyarázattal szolgálnak a rendszerek fejlődésének folyamatára. A szem esetében például néhány fényérzékeny sejtnek is lehetett funkciója annak ellenére, hogy ezek szemként még nem állták meg a helyüket, így a természet ezeket szelektálta. Az ostort felépítő fehérjéknek is voltak más funkciói a sejtben, és nyomon követhető az is, hogy ezek miként segítették a sejtet, mígnem "végül" ostort is képeztek.

Néhányan hajlamosak összekeverni a különböző tudományos elméleteket is, pedig az evolúciónak voltaképpen semmi köze sincs az univerzum keletkezéséről szóló ősrobbanás elméletéhez, sem pedig az abiogenezishez, amely az élet kialakulásával foglalkozik. Az evolúció csak "onnantól jön képbe", hogy a Földön megjelent az élet, és azt írja le, hogy az hogyan fejlődik napjainkig és napjainkban is. Így még ha esetlegesen az élet és az univerzum keletkezésével kapcsolatos elméleteket meg is cáfolná valaki, az evolúció cáfolatát mindezek nem jelentenék egyúttal.

Ahogyan arról korábban már szó esett, mindössze az a tény, hogy nem figyelhettük meg saját szemünkkel, hogyan fejlődött a földi élet az évmilliókon át, még nem jelenti, hogy ne volna tudományosan alátámasztott az evolúció létezése, sőt, a tudomány egyik legtöbb bizonyítékával alátámasztott folyamatáról van szó. Darwin maga is egyértelmű előrejelzéseket tett azzal kapcsolatosan, hogy elmélete helyessége esetén milyen bizonyítékokat találhatnak, és helyesnek bizonyultak ezek a felvetései. Így például megfogalmazta azt is, hogy köztes állapotokból származó fosszíliákat találnak majd, és ez így is lett. Emellett bevált az a felvetés is, hogy a fosszíliák sora és a genetika között szoros megfelelést lehet majd felfedezni. Emellett az evolúció minden aspektusa empirikus adatokkal támasztható alá, így kérdés, annak melyik része az, amely "hiten alapulna".

Diós Anita

2018. február