A Hámori-tó

A Hámori-tó a Bükk-hegység keleti részén, a Bükk-fennsíktól keletre és a Délkeleti-Bükk északkeleti peremének határán fekszik, 300-350 m tengerszint feletti magasságban, a Szinva és a Garadna patakok összefolyásánál.

Hámori-tó

A Hámori-tó fekvése

A Bükk-fennsík felől a Szent István-tető (650 m), a Délkeleti-Bükk felől Fehérkő-lápa tető (587 m) és a Jávor-hegy (626 m) fogja közre. A Hámori-tó 1200 méter hosszú, 4-8 méter mély, átlagosan 400 ezer köbméter vizet tárol. Mélysége és hideg vize miatt fürdésre nem alkalmas. A Szinva patak a Bükk egyik leghíresebb patakja, mely Miskolc városát is átszelve éri el a Sajó folyót. A Hámori tó alatt bő vízhozamú, állandó vízfolyás, mely eredetileg a Hámori-tóba torkollott. A tó területe létesítéskor 10 359 hektár volt, ma 97 835 hektár. Mélysége a duzzasztógát tövénél 10 m volt, jelenleg 6 m. A meder közepe táján bővizű forrás fakad. A fenékre rakódott iszap mélysége 25-30 m. Hőmérséklete nyáron a víz felszíne alatt 2 méterig 20-22 Celsius fok, alatta pedig 12 Celsius fok. A beömlő patakok hőmérséklete ugyanis 10-12 Celsius fok, ami a fenéken felmelegedés nélkül halad tova a túlfolyó vagy a megnyitott fenékzsilip felé.

A Bükk-fennsík legjelentősebb vízfolyása a Bánkút melletti Száraz-völggyel induló Garadna-völgyben található. A Garadna-patak számos karsztforrás, a Garadna-, Margit-, Vekerle-, Eszperantó-forrás és több kis patak, a Felső- Sebes-víz, Alsó-Sebes-víz, Három-kúti-völgy, Lencsés, Savós-völgy vizét veszi fel, mielőtt Lillafürednél a Hámori-tóba torkollik. A Szinva patak - melynek vize eredetileg szintén a tóba ömlött - a Szinva- és Bársonyos-forrásból ered, majd észak felé folyva felveszi a Szinva- Fő-forrás vizét, valamint az időszakos Soltészkerti-forrás, továbbá az Anna-táró forrásainak a vízműellátásból már kikapcsolt vizét. A Garadna torkolata után a Szinva kelet felé veszi az útját, és magába fogadja a Csanyik-völgy patakjának vizét, melyet a Forrás-völgy patakja gyarapít, valamint a Diósgyőri-források vizét.

A Bükk-hegység vízrajza és a Hámori-tó elhelyezkedése

A tótól keletre található Hámori-szoros a Bükk egyik legszebb mészkőszurdoka. Míg a szorostól északra illetve délre a Szinva völgyoldalait főleg lazább, palásodott dolomit és agyagpala alkotja, itt vastagpados, kemény ellenálló mészkő található. A mészkőösszletet elérve a Szinva bennük minden bizonnyal rövid barlang-alagutat hozott létre, amelynek alsó vége az alsó-hámori völgytágulatra nyílt. A hegység lassú emelkedése a folyosó mélyülésével járt, s mind magasabbra került mennyezetét - feltehetően a jégkorszakokban - kikezdte, majd beomlasztotta az aprózódás. A Bükk-hegység belsejének javát néhányszáz millió éves (felsőkarbon-perm-triász-jura) tengeri üledékes kőzetek építik föl, amelyek közé a triász időszakban jórészt víz alatt működő, vagy sziget-tűzhányók működése következtében porfirit (andezit) és diabáz (bazalt) kövek települtek. A kőzetek a mai Földközi-tenger elődje, a Tethys afrikai partjai előtt keletkeztek, majd az őket hordozó kőzetlemezről lehasadva, több kisebb-nagyobb társuk társaságában észak, északkelet felé sodródtak. Eközben egymásra tolódva a rajtuk lévő kőzeteket két hosszabb szakaszban összegyűrték, összepréselték, majd egymáson fölpikkelyezték. Így alakult ki a Bükk jellegzetes, gyűrt-pikkelyes szerkezete, s így változott először hegységgé (jura-kréta időszak).

A hegység a Déli-Alpokkal és a Dinaridákkal együtt ekkor még lényegesen délebbre, forró, csapadékos éghajlati vidékeken helyezkedett el, így néhánymillió év alatt széles hátú, lapos tönkhegységgé egyengetődött. Ezek után - miközben szomszédjaitól mind jobban elvált, egyre északkeletebbre sodródott, peremeit gyakran borították el az óharmad időszaki tengerek. Mintegy 40 millió éve megérkezett a Kárpátok koszorújába, s annak peremével összetorlódva ismét fölmagasodott (alsó miocén). Néhány millió év alatt azonban a külső erők ismét alaposan lepusztították, majd megsüllyedt, s a környéken működő rengeteg tűzhányó tufával, a tenger vékony üledékes köpennyel s a bele hulló hamuból kialakult tufittal takarta be. Az így eltemetett Bükk kb. 10-15 millió éve fokozatosan újra emelkedni kezdett, szigetté, félszigetté, majd szakaszosan magasodva alacsony-, végül középhegységgé növekedett.

Ennek következtében kialakult vízhálózata mind mélyebbre vágódó völgyeivel mind nagyobb területekről hordta le a tufa- és tufit-köpenyt s hámozta ki alóla a hegység alapkőzeteit. Minthogy ez utóbbiak túlnyomó hányada mészkő, néhány millió évvel ezelőtt megkezdődött a Bükk karsztosodásának legújabb, napjainkban is folyamatos szakasza. Patakjainak többsége víznyelőkbe, visszafolyókba bújt, vizük lejjebb forrásbarlangokon keresztül bukkant újra elő. Mivel a hegység magassága növekedett, s mind nagyobb területről erodálódott le a mészkövet fedő vulkáni-tengeri üledékköpeny, vízfolyásainak gyűjtőterülete összezsugorodott, sőt megszűnt. Az elapadt patakok víznyelőtölcsérei eltömődtek, sajátos víznyelőtöbrökké töltődtek föl. Egyre több lett a karsztvízszint fölé emelkedő, kiszáradt forrásbarlang.

A Hámori-tó természetes elődje a Szinva édesvízi mészkő-lerakódása által visszaduzzasztott Fel-tó volt. Először 1319-ben említik, egy pálos kolostorral kapcsolatos oklevélben Feltó-halastó-ként. A Garadna-patak ipari vízhasznosítást célzó felduzzasztásával keletkezett hazánk legrégibb tározó medencéje, a 0,4 millió m³ kapacitású Hámori-tó.

Az 1700-as években épült ómassai kohót az 1810-es években nem a vízhiány, hanem a térhiány miatt kellett Újmassára költöztetni, ahol aztán hamarosan nem tér-, hanem vízhiánnyal kellett küszködnie. Ezért az újmassai kohó építésének megkezdésekor, 1810-ben, a megmunkáló gépek meghajtására vízierőről kellett gondoskodni. Erre, bő vize és nagy esése miatt, legalkalmasabbnak látszott a Hámor község felső végén levő Garadna- és Szinva-patakok összefolyása. Itt ugyanis a közelben a megmunkáló műhelyek elhelyezésére - kellő duzzasztással - megfelelő vízierő, alatta pedig alkalmas térség állt. Ezért az újmassai kohó építésekor, tehát 1810-ben - az egykori feljegyzések szerint - a duzzasztógát építését is megkezdték. Mire 1813-ban az új kohót Újmassán üzembe helyezték, a duzzasztással is elkészültek. Maga a gát dolomit alap fölé, sövényfonás közé döngölt agyagból készült. Ez a megoldás azonban nem bizonyult a legmegfelelőbbnek, mert már 1913. december 13-án a gát átszakadt. Ekkor a helyszínen talált tufatömbökkel burkolták, ami az 1932. évi leomlásig ki is tartott. A felduzzasztás után a Szinva-patak vizét is ide vezették, egy zsilippel ellátott, földalatti vezetéken. Ez mind a mai napig meg is van. Így tehát a gát a Garadna és a Szinva vizének duzzasztását szolgálja. Az így létesített Hámori-tó vizét az alatta épült műhelyek gépeinek meghajtására mind a túlfolyótól, mind a fenékzsiliptől tölgyfa csatornákon vezették. Ezek maradványai még a 40-es években is láthatók voltak.

A tóból üzemi vizet - egészen 1944-ig - folyamatosan csak a túlfolyón vettek ki. A tápláló 14 állandó és 11 időszaki forrás ugyanis a víznívót egyenletesen tudta tartani. A fenékzsilipet nagyritkán, csupán iszaptakarítás céljából nyitották ki, amikor a tavat teljesen lecsapolták. Ezekre a takarításokra időközönként szükség is volt, mert a tápláló patakok nagymennyiségű hordalékot szállítva, nagymérvű eliszapolódást okoztak. Az utolsó iszaptakarítás már régen, 1914-ben történt. A tó vízbefogadó képességét napjainkig az eliszapolódáson kívül semmi sem változtatta meg. A Palotaszálló építésével kapcsolatos útáthelyezés sem csökkentette.

1914-től a következő lecsapolások történtek iszaptakarítás nélkül: 1919-ben, aztán 1931-ben lehalászásra, míg 1932-33-ban gátjavításra, 1939-ben ismét halászati célból, 1951-ben pedig új fenékzúgók beépítése és gátjavítás végett. Ettől kezdve, mivel a miskolci vasgyár vízszükséglete állandóan nőtt, évente 4-5 ízben annyi vizet vettek ki belőle a fenékzsilipeken, hogy 2 méteres nívókülönbséget is mértek.

A tó erőteljes algásodása nyáron

Összes oldott szervetlen szilárd anyag: 350 mg/l. A Hámori-tó vízminősége a kémiai paraméterek tekintetében általában kiváló minőségű. A tápanyag háztartás mutatói szerint ugyancsak I. osztályú, kiváló a nitrit kivételével, amely szerint II. osztályú, jó minőségű. A szaprobitási index szerint II. osztályú, a klorofill-a tartalom alapján viszont már csak III. osztályú, tűrhető a tó vize. A 33,3 μg/l klorofill-a tartalom a tó jelentős algásodására utal, a víz trófikus jellegű. Általánosságban elmondható, hogy a Hámori-tó az elmúlt évtizedekben erősen feliszapolódott, a fitoplanktonok számára a szükséges tápanyag folyamatosan rendelkezésre áll, a tó erőteljes eutrofizálódása figyelhető meg. A tó megmentése érdekében történtek próbálkozások, azonban az elvégzett iszapkotrás csak valamelyest lassította, de nem állította meg a kedvezőtlen folyamatokat. A tó műtárgyait rendszeresen karbantartja az üzemeltetője. A gátkoronán átmenő jelentős forgalom miatt indokolt és időszerű a gáttest állékonysági vizsgálata és állapotfelmérése.

A Garadana-patak vízminőségét nem ellenőrzik rendszeresen, az alkalomszerű vízvizsgálatok alapján általánosságban elmondható, hogy I.-II. osztályú, azaz kiváló illetve jó vízminőségű. Egyik olyan vízfolyásunk, amelyre azt mondhatjuk, hogy természet közeli állapotú a vízminőség tekintetében is.

Patakparti égerliget a tó nyugati szélén

A terület a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Északi-középhegység flóravidékének (Matricum) borsodi (Borsodense) flórajárásába tartozik. A rendelkezésre álló korábbi és 2006 évi felmérési adatok alapján 68 növényfaj előfordulása igazolható. Jelentős részük a természetes társulások kísérőfaja, mellettük viszont sok olyan növényt is találtunk, melyek zavarástűrők, illetve gyomként jellemezhetők. Védett növényfaj a területen nincs. Helyileg értékesek azok a fajok, melyek a patak menti égerliget és magas kórós vegetáció meghatározó és jellegadó fajai (pl. enyves éger, kányabangita, magas kőris, gyapjas boglárka, halovány acat, fodros gólyaorr, vörös acsalapu, stb). A Szinva- völgy mentén uralkodóak a bükkösök és jelentős a hárs-kőris sziklaerdők és a hársas törmeléklejtő-erdők kiterjedése is, de mészkősziklagyepjei is értékesek. Ez a Bükk-hegység egyik fontos reliktumörző területe.

Állatföldrajzilag a Közép-dunai faunakerület, az Ősmátra (Matricum) faunakörzet, Börzsöny-Mátra-Bükk (Eumatricum) faunajáráshoz tartozik. A Bükk kiemelt nevezetessége a pisztráng, amely a Szinva, Garadna, Szilvási patakban, a hámori, szilvásváradi és a felsőtárkányi tóban lelhető fel. Lillafüreden és Szilvásváradon tenyésztik. A felduzzasztott tó igen kedvező helyévé vált a Garadna- és a Szinva-patak őshonos sebes, majd később a Herman Ottó ösztönzésére betelepített szivárványos pisztrángnak, az 1936-ban telepített pontynak és az 1951-ben behelyezett csukának is. A tóban előforduló további, legfontosabb halfajok a következők: fürge cselle, tiszai ingóla, márna, sujtásos küsz, harcsa, csuka és a kövi csík.

Hegyi szitakötő (Cordulegaster bidentatus)

A fekete bödöncsiga nagyon ritka a Kárpát- medencében, ezért különlegességnek számít a tó környékén éppúgy, mint a kék meztelen csiga és a pikkelyes csiga. Az észak- kárpáti csiga hazánkban csak a Bükkben él meg, az ólomszínű csigát betelepítették. A szöcskék közül az imádkozó sáskát, pontozott repülőszöcskét és a sávos réti szöcskét kell megemlítenünk. Nagyon sok lepkefaj is él itt, mint például a díszes tarkalepke, kis apollólepke (védett), boglárka, púposszövő fajok, nagy rókalepke, bagolylepkék, araszolólepke stb. Jellemzőek a cincérfajok, pl.: nagy hős cincér, vércincér, tölgydíszcincér, fürkészcincér. Előfordulnak még kérészek, szitakötők (hegyi szitakötő), pókok (farkaspók), szarvasbogár és a tülkös szarvasbogár. A környéken előforduló legismertebb kétéltűek, hüllők a következőek: foltos szalamandra, alpesi gőte, pettyes gőte, tarajos gőte. A farkatlan kétéltűek képviselői az unkák (vörös- és sárgahasú unka). A békák közül leggyakoribbak a tó környéki, időszakosan elöntött területeken a barna varangy, zöld varangy és gyepi béka. A gyíkok közül a fali gyík, zöldgyík, pannon gyík (az utóbbi igen ritka) van jelen. A tó peremterületein megtalálható pár siklófaj is, pl.: rézsikló, kockás sikló, vízi sikló, és az erdei sikló, amely veszélyeztetett faj.

A madarak közül a kígyászölyv és darázsölyv, valamint a császármadár, az uráli bagoly és a gatyáskuvik is ritkaságnak számít. Védett faj a békászósas, parlagi sas, valamint a törpesas. A vándorsólyom és kerecsensólyom mára gyakorivá vált, mint ahogy a holló is. A macskabagoly a leggyakoribb bagolyfajta, füleskuvik populáció nő, az uhut visszatelepítették. Jelentős állományai vannak a harkályféléknek, így a fakopácsnak, küllőnek, fekete harkálynak, fehérhátú fakopácsnak. Másik odúköltő madárfajta a kis légykapó és az örvös légykapó madártani ritkaság. A vízhez kötődő madárfajok közül fontos a hegyi billegető és a vízirigó. Egyes fajok a sziklás élőhelyeket kedvelik: bajszos sármány, kövirigó, hajnalmadár, havasi szürkebegy.

Patkósorrú denevér (Rhinolophus hipposideros)

Számos emlősfaj is jelen van (vízicickány, vakondok) és a nagyvadállomány is jelentős. A denevér populáció számottevő, szaporodásuknak kedvez a sok barlang. A patkósorrú denevérek legnagyobb hazai állománya itt él, rendkívül veszélyeztetett faj, hasonlóképpen a pisze denevér és a hosszúszárnyú denevér. Előforduló fajok: óriás korai denevér, alpesi denevér, fehérszélű denevér, durvavitrolájú denevér és az északi denevér, ezen kívül a fehértorkú denevér és a nagyfülű denevér. A rágcsálók egy része védett: az ürge, erdei pele, háromívű egér, pirkóegér, de a földipocok és az erdei pocok kártevőnek minősül. A nagyvadállományt a gímszarvas, őz, vaddisznó, és muflon alkotja. A muflonokat betelepítették, sőt még hódokat is. A kisragadozók képviselői a nyérc, nyest és menyét, valamint a görény. A nagyragadozók viszonylag kis számban vannak jelen.

Sebes pisztráng (Salmo trutta fario)

A sebes pisztrángot ízletes húsa miatt tenyésztik is a Garadna völgyében. Különleges, bennszülött bükki formája a piros pöttyökben gazdagabb Ungerpisztráng (Salmo trutta morpha Ungeri), amelynek fölfedezője és leírója Vásárhelyi István (1889-1968), aki életének java részében itt, a garadnai Pisztrángtenyésztő Gazdaságban lakott, dolgozott, és állított össze nagy értékű csiga-, rovar-, hal- és kisemlős gyűjteményeket.

2012. július