Pelagornis sandersi

A Pelagornis sandersi az állatok (Animalia) országába, a valódi szövetes állatok (Eumetazoa) alországába, a kétoldali szimmetriájúak (Bilateria) alországágába, az újszájúak (Deuterostomia) főtörzsébe, a gerinchúrosok (Chordata) törzsébe, a gerincesek (Vertebrata) altörzsébe, az állkapcsosok (Gnathostomata) altörzságába, a négylábúak (Tetrapoda) főosztályába, a magzatburkosok (Amniota) csoportjába, a madarak (Aves) osztályába, az Odontopterygiformesek rendjébe, a Pelagornithidaek családjába, a Pelagornisok nemzetségbe tartozó faj.

A Pelagornis sandersi rekonstrukciója (Grafika: Ludger Bollen)

A Pelagornis sandersi, eddigi ismereteink szerint, a világon valaha létezett, legnagyobb repülő madár volt. E hatalmas égi teremtmény egykoron a mai Észak-Amerika tengerei felett halászott 28,4-23,03 millió évvel ezelőtt, a Kainozoikum Oligocén korának, Katti korszakában.

Nevében a sandersi-t, a maradványokat feltáró ásatás vezetőjéről, a Charlstoni Múzeum nyugalmazott kurátoráról, Albert Sanders után kapta.

A Pelagornis sandersi típuspéldánya, s egyben eddigi egyetlen lelete, Dél-Karolinából (USA), a Charlestoni Nemzetközi Repülőtérről (Chandler Bridge Formáció, koordináták: 32,9^° É, 80,0^° NY: paleokoordináták: 33,0^° É, 74,8^° NY), Oligocén korú tengerparti rétegből került elő, 2010-ben. A hatalmas madárfosszíliát Dan. T. Ksepka (ő is találta) írta le 2014-ben.

Pelagornis sandersi típuspéldánya - ChM PV4768 (Kép: Liz Bradford)

A holotípus, mely a "ChM PV4768" jelzést viseli, egy részleges csontváz, mely a koponyából, a jobb állkapocshoz tartozó (mandibularis) ramusból (szabálytalan alakú csontrészlet), a villacsontból (furcula), a jobb lapockából (scapula), a jobb felkarcsontból (humerus), melynek disztális (a törzstől távolabb eső) vége hiányzik, az orsócsont (radius) proximális (a végtag törzshöz közelebb eső része) és disztális végeiből, valamint néhány további csonttöredékből áll.

A holotípus, mely a "ChM PV4768" jelzést viseli, egy részleges csontváz, mely a koponyából, a jobb állkapocshoz tartozó (mandibularis) ramusból (szabálytalan alakú csontrészlet), a villacsontból (furcula), a jobb lapockából (scapula), a jobb felkarcsontból (humerus), melynek disztális (a törzstől távolabb eső) vége hiányzik, az orsócsont (radius) proximális (a végtag törzshöz közelebb eső része) és disztális végeiből, valamint néhány további csonttöredékből áll.

A maradványokból ítélve, a Pelagornis sandersi testének hossza 180 centiméterre, míg szárnyfesztávolsága közel 7,584 méterre (24 láb) tehető, mely több mint a kétszerese a ma élő, legnagyobb röpképes madárénak, a királyalbatroszénak (Diomedea epomophora).

A Pelagornis sandersi szárnyfesztávolsága (Kép: Nick Edwards)

Hatalmas méretei ellenére azonban testsúlya, a madarakéra jellemző, különösen vékony, üreges csontjainak köszönhetően, nem volt jelentős, kifejlett példányai alig 22 kilogrammot nyomhattak.

Ennek következtében, valamint rövid, tömzsi lábainak felépítéséből kiindulva, valószínűleg, dombon lefelé való nekifutást, vagy egy sziklaszirtről való elrugaszkodást követően volt csak képes a levegőbe emelkedni, ahol passzívan (vitorlázva) repült, ám sebessége így is elérhette akár a 60 km/órát is.

A Pelagornis sandersi feje és csőre pszeudo-fogakkal

Testalkata tökéletesen alkalmas volt a halászathoz, így, akárcsak a mai albatroszok és sirályok, minden bizonnyal ideje nagy részét a tenger felett kőrözve töltötte, zsákmányra lesve, melyet a víz felszín közeli rétegeibe csapva, aprón fogazott csőrével (pszeudo-fogak) ragadhatott meg.

A Pelagornis sandersi tengeri madár volt, mely halászó életmódot folytatott. Néha hatalmas távolságokat megtéve vándorolt és sokszor egyetlen felszállással, akár hosszú hónapokon át is a levegőben tudott maradni, mely bámulatos teljesítményét egy igen sajátos mozgásformának, a dinamikus vitorlázásnak köszönhette.

Pelagornis sandersi halászat közben

Ezen módszer lényege a következő: míg a meleg levegő felfelé áramolt, addig a Pelagornis lefelé repült, majd az utolsó pillanatban, lecsapva jórészt halakból álló zsákmányára, egy hirtelen fordulattal, melynek segítségével elkapta a felfelé szálló, meleg légáramlatot, újra a magasba emelkedett. Eme vitorlázási módszer alkalmazásával így csak nagyon kevés energiára volt szüksége a levegőben maradáshoz, valamint a halászathoz, következésképpen az óriásmadár sokáig tudott a levegőben maradni. Néhány tengeri madár a mai napig is így halászik.

A Pelagornis sandersi tojásokkal szaporodott, melyeket a part menti sziklákon épített fészkébe rakhatott le. Akárcsak a mai albatroszok, költésenként feltehetőleg egyetlen tojást ült. Valószínűleg igen hosszú életű madárfaj volt, mely akár 60-70 évig is elélhetett.

2015. november