Meganeuropsis permiana

A Meganeuropsis permiana az állatok (Animalia) országába, a valódi szövetes állatok (Eumetazoa) alországába, a kétoldali szimmetriájúak (Bilateria) alországágába, az ősszájúak (Protostomia) csoportjába, a vedlő állatok (Ecdysozoa) főtörzsébe, az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsébe, a hatlábúak (Hexapoda) altörzsébe, a rovarok (Insecta) osztályába, az Odonatopterák öregrendjébe, a Meganisopterák rendjébe, a Meganeuridae -k családjába, a Meganeuropsisok nemzetségébe tartozó faj.

A Meganeuropsis permiana rekonstrukciója

A Meganeuropsis permiana az eddig ismereteink (2015) szerint, a világon valaha létezett legnagyobb rovar (szitakötő) volt, mely a Kora perm kor Szakmari és Artyinszki korszakaiban, 290,1-279,5 millió évvel ezelőtt, a mai Észak-Amerika területén élt.

A Meganeuropsis permiana holotípusa, s egyben egyetlen addig előkerült lelete, mely a "MCZ 4024" jelzést viseli, 1935-ben, Elmo közeléből (38,6^° É, 97,2^° NY: paleokoordináták: 3,6^° É, 25,8^° NY), Kansasből (USA), Wellington formációból került elő, s, ahogy a Meganeuropsis americanat is, szintén F. M. Carpenter írta le még 1939-ben.

Meganeuropsis permiana fosszília

Sokan nem is különítik el az M. americanat és az M. permianat, s arra következtetnek, hogy a Meganeuropsis americana 3 előkerült egyede tulajdonképpen a Meganeuropsis permiana kisebb példányai.

A Meganeuropsis permiana, majd félméteres teste, négy, egyenként közel 33 centiméteres szárnnyal rendelkezett, így szárnyfesztávolsága elérhette a 71, egyes források szerint a 76 centimétert is, tehát meglehetősen nagy árnyékot vethetett eme óriási rovar.

A képen jól látszik a Meganeuropsis permiana és a ma élő legnagyobb rovarok mérete közti jelentős különbség.

Mivel szárnyait külön-külön is mozgatni tudta, remekül manőverezhetett, s akár a 32 kilométer per órás sebességet is elérte repülés közben.

Szemeivel 360^o-ban látott, szájszerve pedig olyan erős volt, hogy képes volt vele még a kisebb állatok csontjait is elropogtatni, tehát, a maga nemében félelmetes ragadozó lehetett.

A Meganeuropsis permiana hajdan Észak-Amerika vizei felett repülve vadászott zsákmányaira, kisebb kétéltűekre, hüllőkre és rovarokra, melyekre nagy sebességgel csapott le a levegőből. Eme hatalmas óriásrovarok, akárcsak a mai szitakötők, feltehetően átváltozással fejlődtek, azaz a szaporodás során a párosodást és a peterakást követően a kikelő utódok lárvaként, a vízben kezdték életüket, a vízfenékre süllyedve, ahol jellegzetes ragadozó állarcot öltve kisebb halakra, vízi rovarokra és puhatestűekre vadásztak, miközben kopoltyúval lélegeztek. Amikor aztán a lárvák elérték a megfelelő kort és méretet, bebábozódás nélkül alakultak át kifejlett rovarokká, majd a levegőbe emelkedve, s immáron légcsövekkel lélegezve, a vízfelszín felett és a közeli réteken, erdőkben vadásztak.

A világ legnagyobb rovarai eltűnésüket végül ugyanannak köszönhették, mint aminek gigantikus méretüket, azaz az egykori, közel 31%-os légköri oxigénnek, pontosabban annak százalékos csökkenésének, amelynek változását követve, végül e hatalmas, tracheákkal lélegző óriások is kénytelenek voltak mind egyre kisebbé válni, hisz a csökkent oxigénű levegővel már nem lettek volna képesek légcsöveiken keresztül ellátni nagyméretű testük magas oxigénszükségletét.

2015. július