Vándorkövek

A Föld bizonyos pontjain gyakorta találkozhatunk olyan, a legtöbb esetben hatalmas méretekkel rendelkező, szabadon heverő, magányos szikladarabbal, mely egyáltalán nem illik a tájba, olyannyira, hogy még csak hozzá hasonló kőzet sem található a közelben. De akkor vajon hogy kerülnek oda e monstrumok?

Vándorkövek

A Madison-kő

A képen látható Madison-kő az egyik legnagyobb vándorkő a világon, több mint 7 méter magas, közel 26 méter hosszú, 11,3 méter széles, súlya pedig meghaladja az 5443 tonnát!

A bevezetőben említett tulajdonságokkal rendelkező, úgynevezett vándorkövek, sokáig fejtörést okoztak az emberiségnek. Kakukktojás mivoltuk már az őskor emberének is feltűnt, s mivel akkoriban sehogy sem tudták helyzetüket magyarázni, gyakran misztikus jellemzőkkel ruházva fel őket, kultikus, temetkezési, vagy fontos szertartások helyszíneként alkalmazták e monstrumok környezetét. A középkor embere azt tartotta (jobb magyarázat híján) e kőtömbökről, hogy óriások hajították őket oda, ahol vannak. A modern tudomány hajnalán a kutatóknak is komoly fejtörést okozott a jelenség, mígnem végül rájöttek, milyen erők is mozgatták e tájidegen sziklaóriásokat mai pozíciójukba.

A megfejtés kulcsai az eljegesedések során megszaporodó gleccserek. Lényegében kétféle módon szállíthatják az "idegen" területre a gleccserek a köveket: Az egyik lehetőség, hogy a gleccser jégtömege mozdítja ki eredeti helyéről a követ, majd a földfelszín és a tóduló jég határán görgetve azt, akár több száz kilométerre elszállítva végül elolvad a mozgó jég, s mint egy sírkőként marad egykori végső helyén a hatalmas tömb. A másik lehetőség, hogy a jég és hó uralta tájból kicsúcsosodó sziklák és hegyormok omlásai következtében kerül egy-egy szikladarab a gleccser felszínére, majd az olvadás hatására annak belsejébe jutva szállítódik távoli tájakra, s aztán ugyanúgy hátra marad a kőtömb az olvadást követően a gleccser után, mint az előző esetben. A mementó pedig, mely megadta ezen ősi rejtély megfejtését, a vándorkövek felszínén kivehető jégmarások nyomai.

2012. október