Mocha Dick, avagy a valódi Moby Dick története

Moby Dick története az egyik legmeghatározóbb amerikai regényként vonult be az irodalomba. A regény hatalmas, hófehér színű és a legendák szerint igen intelligensnek tűnő, halhatatlan és olykor pusztító bálnája ugyanakkor nem kizárólag az irodalomkedvelők fantáziáját hódította meg - sokakat foglalkoztat, hogy vajon valóban lakhatják-e hasonló jószágok az óceánok mélyét.

A legendás Mocha Dick egy színes grafikán

A legendás Mocha Dick egy színes grafikán.

Fehér bálnák

A fehér állatok valahogyan mindig is foglalkoztatták az embereket - több kultúrában és történetben valamilyen különleges spirituális jelentést kapcsoltak hozzájuk. Így például több őslakos amerikai kultúra vallása szerint szent állat a fehér bölény, míg Thaiföldön szent, szerencsét hozó állatként tisztelik a fehér elefántokat.

Mindez egyébként már csak azért sem véletlen, mert a különben sötétebb színű állatok esetében a hófehér bunda (vagy bőr, toll) különösen hátrányos lehet mind a zsákmányszerzésnél, mind pedig - ha nem ragadozóról van szó - a menekülésnél. Nemcsak az ritka tehát, hogy ilyen állatok szülessenek, de az is, hogy felcseperedjenek a természetben. Ráadásul a fehér színhez gyakran egyébként is valamiféle spirituális, szent, vagy a tisztasággal kapcsolatos képet kapcsolunk.

Mindezek után aligha lehet különös, hogy a fehér bálnákra is rácsodálkoztak az emberek, már a Moby Dick-ről megírt regény megszületése előtt is - azután pedig főként. Szinte minden alkalommal, amikor fehér bálnát láttak, erről beszámoló is született, így például 1859-ben egy svéd bálnavadász azt állította, hogy egy rendkívül idős, fehér bálnát látott Brazíliánál, 1902-ben Thomas McKenzie egy albinó bálnát ejtett el, 1952-ben a Time Magazin arról számolt be, hogy Perunál láttak egy fehér bálnát, 1991-ben Ausztráliánál figyeltek meg egy Migaloo névre keresztelt állatot, majd 2012-ben Norvégia közelében filmre is vettek egyet.

Migaloo, a fehér bálna

Migaloo, a fehér bálna.

Migaloo ugrás közben

Migaloo ugrás közben, szerencsére korunkban már biztonságban a bálnavadászoktól élvezheti az életet.

A fehér színt az ámbráscetek esetében - amelyek jellemzően sötétebb szürke színűek - a legtöbbször a melanin hiánya okozza, amely a pigmentációért felel.

Egy albínó, nagy ámbráscet a levegőből figyelve

Még a hajósok számára sem mindennapi látvány: egy albínó, nagy ámbráscet a vízfelszínen - amilyen a legendás Mocha Dick is egykoron lehetett...

Egy albínó, nagy ámbráscet a víz alatt

A víz alatt figyelve talán még lenyűgözőbbek ezek a hatalmas állatok

Ahhoz, hogy a szokatlan genetikai tulajdonság megjelenhessen az állat fenotípusában - vagyis ne csak hordozó legyen, hanem valóban fehér -, mindkét szülőnek hordoznia kell a recesszív gént, amely a teljes vagy részleges albinizmusért felel.

Egyes bálnákon foltokban jelenik meg a fehér szín, de mielőtt azt feltételeznénk, hogy ez is (feltétlenül) genetikai jellegzetesség, érdemes megjegyezni, hogy a bőr sérülésének helyén a gyógyulóban lévő sebek halványabb árnyalatúak, gyakran egészen fehérek lehetnek. Egyes kutatók szerint az ámbráscetek testén időnként feltűnő fehér csíkokat az okozza, hogy összetűzésbe kerülnek az óriáskalmárokkal - bár ilyen küzdelmet egyelőre nem sikerült megfigyelni.

Az ámbráscetekre jellemző, hogy az idősebb hímek általában (a párzási időszakon kívül) egymagukban élnek, de a fiatalabb hímek és a nőstények csoportokban, együttműködve és a fiatalokra közösen vigyázva töltik az év egészét. Az állatok így gyakran érintkezhetnek egymással, és ahogyan a bőrük egymáshoz dörzsölődik, hasonló módon elkophat a felső rétege, ez pedig ugyancsak fakóbb színt eredményezhet.

Az "elejthetetlen" Mocha Dick

A leghíresebb, valóban létező fehér bálna Mocha Dick, egy nagy ámbráscet volt, amely a 19. század elején élt a Csendes-óceánban a Chile közelében fekvő Mocha-sziget környékén.

A bálnáról Jeremiah N. Reynolds tett jelentést 1839-ben a The Knickerbocker nevű New York-i lapban. Az albino bálna inspirációként szolgált Herman Melville 1851-es regényéhez, a Moby-Dick-hez.

Ami azt illeti, Mocha Dick valóban sokszor került szorult helyzetbe a bálnavadászok érdeklődése miatt, de egyes feljegyzések szerint közel százszor sikerült ezt ép bőrrel megúsznia - egészen addig, amíg végül el nem ejtették.

A hatalmas ámbráscet képes lehetett akár kisebb hajók elpusztítására is. Jeremiah N. Reynolds a nyilvánosságra hozott feljegyzéseiben azt írta, hogy Mocha Dick egy hatalmas, idős bálna volt, amelynek hatalmas volt a mérete és az ereje is, a színe pedig fehér, mint a gyapjú, emellett a fején látható barázdák miatt kissé megviselt "ábrázata" volt. A bálna újabb "különlegessége" volt, hogy más bálnákkal ellentétben a vizet viszonylag ritkán, folyamatos, morgáshoz hasonló hanggal kísérve fújtatta ki.

Először 1810 előtt próbálhatták meg elejteni Mocha Dicket, de miután néhány ilyen esetet túlélt, a ritka színű bálna hamar híressé vált a bálnavadászok körében.

Mocha Dick egy bálnavadász csónakot támadva

Mocha Dick-nek minden bizonnyal "kifinomultabb" módszere lehetett a vadászok "hatástalanítására", mint a társai többségének.

Az állat egyébként elég szelíd volt, gyakran megközelítette a hajókat - ha viszont fenyegetve érezte magát, rendkívül hevesen reagált, a hajózók nagy riadalmára.

Reynolds leírása szerint Mocha Dick-et 1838-ban ejtették el, miután a bálna egy összezavart nőstény fajtársa "megsegítésére" sietett, amelynek borját éppen kicsivel korábban mészárolták le a bálnavadászok. Mocha Dick testhossza állítólag megközelítőleg 21 méter volt, és 100 hordó zsírt, valamint némi ámbrát nyertek ki a teteméből. A testébe a leírás szerint 19 szigony volt belefúródva.

Közel egy évtizeddel később a The Knickerbocker Mocha Dick "újabb megfigyeléséről" számolt be...

Képesek-e hajókat pusztítani az ámbráscetek?

Történelmi beszámolók szerint igen.

Az akár 45 tonnás ámbráscetek mindössze méretüknél fogva is kockázatot jelenthetnek a kisebb hajók utasaira, de mindez persze önmagában még korántsem jelenti, hogy kifejezetten hajókat rombolnának.

A massachusetts-i bálnavadászati múzeum négy híresebb esetet is ismer, amelyekben az ámbráscetek hajókra támadtak. Mind a négy eset 1820 és 1902 között történt, a legénységek pedig arról számoltak be, hogy a bálnák a fejükkel támadták a hajókat egészen addig, amíg azok egészen összeroncsolódtak. Egyes beszámolókban egyenesen "bosszúszomjasnak" írják le a hajókra támadó bálnákat.

Továbbra is kérdéses lehet azonban, hogy az ámbráscetek elég erőt képesek-e kifejteni egy közel 210 tonnás hajóra úgy, hogy a fejükben található érzékeny hallószerkezetek és más kifinomult szervek ne sérüljenek már az elején?

Egy 2016 áprilisában publikált tanulmányban a témában végzett számítógépes szimuláció eredményeit mutatták be. A szimuláció során a bálnák anatómiai adatai alapján különböző típusú erőhatások következményeit vizsgálták, különböző irányokból, s igyekeztek modellezni azt is, hogyan hathatna egy ilyen erőhatás a bálnák érzékeny szerveire.

Mint kiderült, a bálna felső állkapcsánál elhelyezkedő vastag kötőszöveti réteg különösen fontos szerepet játszik egy ilyen esetben, hiszen ez felfoghatja az erőhatások egy jelentős részét, és így megakadályozhatja, hogy a koponya és az érzékeny szövetek sérüljenek.

Mindazonáltal - legyen bármilyen elterjedt jelenség is ez például a szarvasok, kecskék, juhok esetében - a bálnáknál csupán egyszer jegyeztek fel bizonyítottan olyan esetet, hogy egy példány kifejezetten támadott volna valamit a fejével.

Nem árt megjegyezni azt sem, hogy tanulás útján nyilván elsajátíthatnak az állatok olyan viselkedésmintákat, amelyek más fajtársaikra nem jellemzőek, ehhez elegendő az is, ha az adott cselekvését olyan eredmény koronázza (például az, hogy nem üldözik tovább), amely az állat számára pozitív megerősítést jelent.

Összességében tehát nem elképzelhetetlen, hogy egy bálna a fejével rongáljon egy hajót, gyakorinak persze a lehető legkevésbé sem mondható.

Diós Anita

2017. november