Mégsem volt annyira pusztító a 252 millió évvel ezelőtti nagy kihalás

Mégsem volt annyira pusztító a mintegy 252 millió évvel ezelőtt, a perm és a triász kor határán bekövetkezett nagy kihalásnak nevezett esemény, amelyről úgy tartják, hogy a tengeri fajok 96 százalékának a kipusztulásához vezetett - állítja Steven Stanley, a Hawaii Egyetem paleontológusa és evolúciós biológusa.

Nagy kihalási esemény

A Nagy kihalási esemény rekonstrukciója (Fotó: Chris Buttler; Forrás: Science Photo Library)

Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) közölt tanulmányában a szakember kifejti, hogy valójában a tengeri fajok "mindössze" nagyjából 81 százaléka pusztult ki a nagy kihaláskor és a további veszteségek az úgynevezett háttérkihalások számlájára írhatók - írta a phys.org tudományos-ismeretterjesztő hírportál.

A perm-triász kihalási esemény nagyjából 60 ezer évig tartott: ezt tartják a földtörténetben ismert legsúlyosabb kihalásnak. Korábbi kutatások szerint ezen időszakban szokatlanul sok volt a vulkanikus tevékenység és feltehetőleg számos nagy méretű aszteroida csapódott a Földbe.

Mindez a bolygó melegedéséhez és az óceán savasodásának felerősödéséhez vezetett. Az élhetetlen körülmények a becslések szerint a tengeri fajok 96, a szárazföldi gerinces fajok 70 százalékának a kipusztulásához vezettek.

Agaricocrinus americanus

Az olyan, szesszilis (helyhez kötött) életmódot folytató, a tengerből szűrő módon táplálkozó élőlények, mint ez a tengeri liliom (Agaricocrinus americanus) is, a Perm-Triász kihalási esemény után, fajgazdagságban és egyedszámban is, szignifikánsan csökkentek. Mindez annak volt köszönhető, hogy egyrészt a sekély tengerek szárazfölddé válásával elvesztették életterüket, másrészt a kihaló plankton miatt dráamian lecsökkent a táplálékforrásuk is.

Stanley szerint azonban a helyzet nem volt annyira súlyos, hogy csaknem az összes tengeri faj kihalását eredményezze. A szakember szerint a korszakra vonatkozó becslések többsége nem különíti el a háttérkihalásokat, amelyek a tömeges kihalások közötti időszakokban mennek végbe, amikor egy faj olyan kihívással találja magát szemben, amelyet nem tud leküzdeni: ez lehet ez egy új ragadozó felbukkanása vagy a víz elérhetőségében bekövetkező változás.

Stanley megnézte, hogy a földtörténet ismert tömeges kihalásai közötti időszakokban mennyi faj pusztult ki és arra jutott, hogy minél hosszabb idő telt el két kihalási esemény között, annál magasabb volt a háttérkihalások száma.

Az adatok alapján végül arra a megállapításra jutott, hogy azoknak a fajoknak a nagy része, amelyekről úgy tartják, hogy a perm-triász kihalási esemény idején tűntek el a Föld színéről, valójában már korábban kipusztultak vagy eleve kihalásra voltak ítélve az esemény idején.

Stanley ezeknek a fajoknak a levonásával jutott a 81 százalékra, amely - mint fogalmazott - még mindig jelentős kihalási arány ugyan, de mégsem annyira végzetes, mint azt eddig gondolták a tudósok.

Az eredmények továbbá azt sugallják, hogy a tengeri élővilágban 90 rend és 220 család élte túl a nagy kihalást. A kutató szerint a kipusztuláshoz vezető tényezők néhány rend és osztály számára leküzdhetetlennek, másoknak átvészelhetőnek bizonyultak, ez pedig aránytalanságokat eredményezett a kihalásukban. Néhány közülük valószínűleg addig nem állt közel a kihaláshoz.

Forrás: MTI

2016. október