hirdetés

Kételkedtek benne, de igaz lehetett a maorik legendája az "emberevő sasról"

hirdetés

A maorik között élt egy legenda egy félelmetes ragadozó madárról, amely olyan hatalmas volt, hogy embereket is zsákmányul tudott ejteni. Számunkra mindez hihetetlenül hangozhat ugyan, de kutatók szerint az óriási madár nem csak az új-zélandi bennszülöttek fantáziájának szüleménye...

Maori sziklarajz

Maori sziklarajz

hirdetés

Számunkra, akik az európai faunát látjuk nap mint nap, szinte teljesen elképzelhetetlenek lehetnek az óriási, emberevő sasok - csakhogy Új-Zélandon olyan páratlan életközösség és olyan különleges fajok éltek, amelyek a többi szárazföldi területtől való hatalmas távolság miatt maradhattak csak meg egészen az elmúlt évszázadokig.

Sajnos már a nyugati felfedezők megérkezése előtt kihaltak az olyan rendkívüli madarak, mint amilyen az Új-Zélandot jellemzően a 16. századig (de legkésőbb a 18.századig) benépesítő hatalmas, akár három méteresnél is magasabb moák voltak.

hirdetés

Új-Zélandon a legendás sast úgy írták le, mint egy alapvetően fekete-fehér színű, vörös begyű és sárga-zöld tollvégű ragadozót, amelyet az általa kibocsátott hang alapján Hokioinak neveztek. A szájhagyomány útján és a barlangfalakra vésett rajzokon fennmaradt legendás bestia ugyanakkor kutatók szerint tényleg létezhetett is - a Haast-féle sas mindössze ötszáz évvel ezelőtt halt ki.

A Hokioi egy legendája, amely alapján a madár hangjára következtethetünk, így szól:

"A sólyom vetélytársa volt. A sólyom azt mondta, eléri a mennyeket, mire a Hokioi azt felelte, maga is felszáll a mennyekig. Így aztán viszály volt közöttük. A Hokioi megkérdezte a sólyomtól: "mi legyen a jeled?". Erre a sólyom azt felelte: "kei" (ami valóban a sólyom jellegzetes hangja). Aztán a sólyom kérdezte, "mi legyen a te jeled?", s a Hokioi azt felelte: "hokioi-hokioi-huu". Ez a három szó. Ezután repülni kezdtek, és megközelítették a mennyeket. Felhőkön és szeleken át repültek, és a sólyom felkiáltott, "kei", aztán leszállt, mert nem tudott tovább szembeszegülni a szelekkel és a felhőkkel. A Hokioi pedig eltűnt a mennyekben."

A Haast-féle sas művészi rekonstrukciója

A Haast-féle sas művészi rekonstrukciója

A valóság persze az, hogy korántsem a "mennyekbe tért" a "Hokioi", hanem a moákat túlvadászó őslakosok megfosztották a táplálékától, és így kipusztult. Erről azonban később...

A Haast-féle sas (Harpagornis moorei) felfedezése Sir Julius von Haast nevéhez fűződik, aki az 1870-es években egy mocsárban talált rá az addigra már kihalt fajtól származó maradványokra. A madárról eleinte úgy vélték, hogy dögevő lehetett, ugyanis a csőre inkább a keselyűéhez, mintsem a ragadozó madarakéhoz hasonlított.

A csontvázak ismételt vizsgálatára néhány éve került sor, amikor immár modern technológia, egyebek mellett CAT-vizsgálat segítségével elemezték az egykor élt madarak csontjait. A tudósok megállapították, hogy a Haast-féle sasok medencecsontja elég erős volt ahhoz, hogy akár 80 km/h-s sebességgel végzetes támadást hajtsanak végre.

A közel három méteres szárnyfesztávolságú, olykor majdnem 18 kilogrammos madarak kétszer olyan nagyok voltak, mint a ma élő legnagyobb ragadozó madár, az akár 9 kilogrammos óriásrétisas. (Az óriásrétisas és a Haast-féle sas, sőt, a moák esetében is megfigyelhető, hogy a tojók akár jelentősen nagyobbak a hímeknél.)

hirdetés

Paul Scofield, a Canterbury Múzeum szakértője szerint a sas egészen biztosan el tudott ejteni egy gyermeket. A kutató elmondta azt is, hogy a ragadozó madarak félelmetes karmaikkal nemcsak végzetes csapást voltak képesek mérni a zsákmányukra, de akár át is szakíthattak puhább szöveteket, például a medence környékén.

Természetesen nem az ember, hanem az akár 250 kilogramm súlyú és 2,5 méter magas moa jelenthette a Haast-féle sas elsődleges zsákmányát, néhol még apró moacsontokat is találtak, ami erre utal.

Új-Zélandon nem élt a denevérek kivételével őshonos emlősfaj, mivel az Ausztráliától délre található terület más kontinensektől már több mint 65 millió éve elszigetelődött. Azokat a niche-eket tehát, amelyeket máshol a nagy testű patás állatok töltenek be, Új-Zélandon az óriási madarak foglalták el - a "csúcsragadozó", valami olyasféle, mint máshol például az oroszlán, pedig a Haast-féle sas volt.

A hatalmas ragadozó madár nagyjából az emberek ezer évvel ezelőtti megérkezését követően pusztulhatott ki, méghozzá feltehetőleg azért, mert a maorik túlvadászták a moákat. Ráadásul a Haast-féle sasok mindig is kis számban élhettek Új-Zélandon, és a Déli-szigeten kívül máshol nem is fordultak elő. Itt is csak nagyjából ezer költőpár élhetett egy-egy időszakban.

Diós Anita

2017. november