Az adó története Magyarországon

Van, aki teljesen jogszerűnek és szükséges tényezőnek tartja, s van, aki folyamatosan berzenkedik a megfizetését illetően, s csak vonakodva képes eleget tenni adófizetési kötelezettségének. Bármelyik tábort is erősítsük, talán érdemes kicsit a tisztább kép megalkotásához megismerkednünk azzal, hogy eredetileg hogyan és miért is alakult ki az adó.

Adó

Az egyes történelmi időszakokban a társadalom szükségleteit eltérően értelmezték, de a rendszerek abban többnyire megegyeztek, hogy adókkal kívánták fedezni az aktuálisan felmerülő igények kielégítését. Megjelenési formájuk szerint az adók lehettek természetbeni adók: termékek, termények, munkavégzés, szolgáltatás, viszont a modern adórendszerekben a megfizetés, lerovás terjedt el.

Az államiság kialakulásához köthető az intézményesített adóztatás, már a kezdetlegesen kialakuló civilizációk hajnalán is, azonban a mai értelemben vett adó inkább a cserekereskedelem elterjedéséhez és a vámok fizetéséhez kapcsolható. Először természetben adóztak, majd az áruforgalom elterjedése után súlyra mért ezüstben (mint közös értékmérőben) vetették ki az adót. Hammurápi törvényoszlopain szabályozta az adósok büntetését, mely rendelet együttes jól reprezentálja az ügy már akkor is lényegi fontosságát, olyannyira, hogy akkor és itt alakult ki az adósrabszolgaság intézménye is. Az egyiptomi adónyilvántartásban fő helyet foglaltak el a vámok, aratási adók, és a leigázott népek "ajándékai". A fejlett közigazgatás kialakulását is nagyban elősegítette az egyre szövevényesebb adórendszer létrejötte, így tartományokra osztva szedték be a kirótt közterheket.

A Római Birodalomban már egységes adózási rendszerek működtek, adóslistákon tartották nyílván az adóköteles állampolgárokat, akiknek terhei ekkor még általában csak mindössze 1-2%-ra rúgtak. Az adók kivetése, behajtása és a vagyonbevallások ellenőrzése két választott censor feladata volt. Augustus (I.e. 63. - I.u.14.) újítása korszakalkotónak tekinthető, melynek során bevezette az örökösödési adót (mértéke: 5%), és felszámolta az adóbérlők rendszerét, helyüket pedig állami hatóságok vették át. Már az ókorban is tapasztalhatóak voltak visszaélések, például számos "vámszedő" szabad kezet kapott, így nemegyszer a központi hatalom által előírtnál többet követelt, ami miatt sok esetben jogosan közutálat kísérte munkásságukat. Ebben az időszakban az általános forgalmi adó (amit az áruk eladása után számítottak fel) 1% volt, kivéve a rabszolgák kereskedelmi adóját, melyet 4%-ban állapítottak meg.

A királyoknak és fejedelmeknek a korai középkorban nem volt pontos nyilvántartása az alattvalókról, ezért regáléjövedelmekből, jogok áruba bocsátásából fedezték az állami bevételeket. A jobbágyok terheinek legnagyobb részét az úgynevezett kilenced alkotta, mely valójában az egyházi tizeddel azonos mértékű 10 százalékos adó volt. A középkori fizetési kötelezettségek mértéke, mely már mintegy 20-25 százalékra emelkedett, jóval magasabb volt, mint a Római Birodalomban, és ráadásul a nemesség adómentesség miatt (hisz a nemes a "vérével" adózott) a közterhek jóval egyenlőtlenebb társadalmi rétegek közti eloszlást mutattak. A felvilágosodás és a protestáns hit térhódítása idővel megváltoztatta az adózással kapcsolatos gondolkodásmódot is. Egyre többekben fogalmazódott meg a gondolat, hogy a civilizált társadalmak nem létezhetnek a polgárok által tudatosan vállalt áldozatvállalások nélkül, mindamellett viszont az adók a hatalom kezében könnyen az elnyomás leghatékonyabb eszközeivé válhatnak. Nem csoda tehát, hogy ezen időszakban fogalmazódtak meg a legelső adózással kapcsolatos közgazdasági elméletek is.

A Magyar Királyság területén az államrend megszilárdításában óriási szerepe volt a 44 vármegyéből álló közigazgatási rendszer létrejöttének. A pénzforgalom a XIII. században vált általánosan elterjedté, ami újabb jelentős lépésnek számított. Az adómentesség a különböző időszakokban eltérő értelmezéssel bírt, kezdetben személyhez kötött volt, és minden nemes élhetett vele. Az Aranybullában (1222) a királyi servienseknek adómentességet biztosított II. András magyar király, mely mentesség lényegében megmaradt egészen a XIX. század közepéig, sőt, részben még az azt követő időszakokban is. Legkorábbi fennmaradt adójegyzékünk 1379-ből, Sopronból való. I. Károly (közismertebb nevén Károly Róbert) dekrétumában találkozunk az országos adó első nyomával, mely a pénzhamisításból származó veszteségek pótlása miatt a kamara haszna, vagy kapuadó név alatt vált ismerté. 1405-től újabb jelentős változás következett, melynek folytán a királyi városokban lakó nemeseknek már adót kellett fizetniük. A következő nagyobb adóreform Mátyás király nevéhez fűződik, mely szerint mindenki vagyonának mértéke szerint adózzon. Ennek ellenére I. Mátyás uralma alatt folyamatosan emelkedett az adó mértéke. Ekkorra már olyan adók terheit is bírni kellett, mint a füstpénz, fejadó, hadiadó, kapuadó, robot, egyházi tized, majd a török hódoltsággal egyfajta kettős adózás alakult ki az emberadóval és a harádzsal.

Az újkor magával hozta az általános adókötelezettséget és a fejlődés következtében az állam egyre nagyobb szerepet vállalt a társadalmi javak újraelosztásában, mellyel főként a központi hatalmat terhelte. Magyarország csaknem 200 évvel elmaradt korától, melynek köszönhetően nagy lett a társadalmi tagolódás. Az állami szféra megállt a fejlődésben és a nemes réteg kihasználva adómentességét, sokszor bérbe adta azt, mondhatni feltalálva ezzel az adócsalást. Az 1647. évi XXVI. törvény minden armalista nemesre kiterjesztette az adót, sőt nem csupán vármegyei adót, hanem hadiadót is kötelesek voltak fizetni. Az úrbéri birtokkal rendelkező nemesekre különböző gyakorlat volt a "divat". A tiszai vármegyék földbirtokosai sem hadi-, sem házi adót nem fizettek, viszont a dunai vármenye a nemesektől mindkét adót beszedte. Ennek az előnytelen eljárásnak az 1836. XI. törvénycikk vetett véget, mely az úrbéri földek után a nemeseket mind a hadi-, mind a házipénztár javára adózni kötelezte. 1707-ben nagy fordulat következett be elavult adórendszerünkben. Az Ónodi országgyűlésen a jövedelmet határozták meg az adó alapjaként és eltörölték a nemesek, főtisztek, papok adómentességét. Ennek ellenére a nép még mindig nagymértékű adóztatás alá volt kényszerítve, melyet különböző érdekek egészen 1848-ig nem engedtek megreformálni.

Az 1848. évi Országgyűlés azonban e téren is nagy reformokat hozott, elsősorban Kossuth Lajosnak köszönhetően, aki a Batthyány-kormány tagjaként Magyarország legelső pénzügyminisztere volt. A közteherviselés az 1848. évi VIII. törvénycikkben testesül meg, amely kimondja az általános és egységes adókötelezettséget. Ugyanekkor kerül közforgalomba az első magyar papírpénz is, a Kossuth Bankó. Eltörlik az ősiséget, minden nemest adókötelessé tesznek, ezen kívül felszámolják az úrbér, a dézsma, a robot és még sok egyéb, a földesuraknak járó adó és más pénzbeli fizetések szövevényes hálózatát. Az 1849. évi VII. törvénycikkben ugyanakkor új adók kerültek bevezetésre, mint például a házadó, a földadó, a kereset utáni adó, a pálinkaadó, az italmérési adó és nem utolsó sorban a távolléti adó (ennek külön érdekessége, hogy bevezetésével a külföldön tartózkodó adóalanyoknak háromszoros adót kellett fizetniük). S bár a magyar adórendszer nem sokkal ezután az osztrák adótörvények hatáskörébe került, a közös teherviselés megvalósult. 1850-ben következett be egy jelentősebb adóreform, mely a fogyasztási adót, a földadót, házadót, jövedelemadót, vállalati adót, fényűzési adót vonta maga után. A modern adórendszer három nagy elvét, az általánosságot, egyenlőséget és arányosságot szintén az 1848. évi törvény mondta ki, de a szabadságharc elbukása miatt e reform megvalósítására már nem került sor. Az osztrák adóigazgatás szerinti egyenes adókat - földadó és házadó - nyílt paranccsal terjesztették ki Magyarországra. A kiegyezés után azonban a törvényhozás első feladatának tekintette, hogy az államháztartás céljaihoz szükséges bevételeket adófizetés útján biztosítsa. A földadót és a házadót az ország törvényei közé iktatták, a személyes keresetek és egyéb jövedelmek megadóztatására megalkották a személyes kereseti és jövedelmi adót. Az 1875. évi törvényhozás ezeket az adókat átcsoportosította és az első nagy adóreformig az úgy nevezett Wekerle-féle adótörvények magalkotásáig alkalmazták.

Az 1909. évi törvényhozás érdeme a pénzügyi követelményeknek megfelelő és igazságos törvények megalkotása, melyek elsősorban a jövedelemforrások nyers hozadékát adóztatták meg, majd a hozadékok újbóli vizsgálata után - minden adózó valamennyi jövedelemforrása szerint, levonva az összes terhet - az életfenntartást meghaladó jövedelmet még egyszer adó alá vonták. De gyakorlatilag a világháború hozta el a magyar adórendszerben, hogy a jövedelemadó elfoglalja az őt megillető helyet. A második nagy adóreform megalkotása az 1922. évi törvényhozáshoz kapcsolódik, mely nagy részben követi a Wekerle-féle adóreformot, ami a mai adórendszernek is az alapja. Természetesen az adó értékmérőjének, a pénznek a válsága az adóigazgatásban is szervezeti változást, gazdasági rendezést kívánt meg.

A kiegyezés utáni gazdasági fellendülés megteremtette a teherviselés alapját is. Ebben a korban jönnek létre a mezőgazdasági termékek feldolgozását biztosító nagy vállalkozások, cukorgyártás, sörgyártás, malomipar, a fémipar, a vagon és gépgyárak. Ekkor már az adókat csoportosították, egyenes adó terhelte a földet, a házat, a jövedelmet és a személyes keresetet, közvetett adó terhelte a szesz, a bor, a sör, a cukor és a hús termelését, forgalmazását. Cselédekre, napszámosokra, ipari munkásokra kereseti adót vetettek ki. A legalacsonyabb keresetűek adóminimumot fizettek.

A földadózás egységes és mindenkire kiterjesztett alkalmazása jelentette modernkori adózásunk alapját. Ehhez egyértelmű, egységes és tisztán alkalmazható mértékrendszer kellett. Az egységes földnyilvántartásról az 1875. évi VII. törvény rendelkezik. Így alakult ki a kataszteri nyilvántartás, ebből hozták létre a földadó katasztert, melynek kulcsa az aranykorona értékben meghatározott 1 kataszteri hold földterület tiszta jövedelmének százalékos aránya.

1880-tól azonban a föld, a ház, a személyes kereseti és jövedelmi adók átalakulnak, melyekbe beolvadva megjelennek a járadékadó, tőkekamatadó, bányaadó elemei. Ekkortól jelennek meg a lótartás, játékasztalok, vadászfegyver, cselédtartás utáni adófizetési kötelezettségek.

A földkataszter kiigazítások befejezése tette lehetővé a modern magyar adórendszer kiépítését, ugyan az osztrák pénzintézetek befolyása alatt működve, de már megalakulhattak a Magyar Királyi Adóhivatalok. Ebben kiemelkedő szerepet töltött be Wekerle Sándor, közgazdász-szakember, aki a fogyasztási adók megemelésével, adóminimum megállapításával, kedvezőbb kamatozású kölcsönökkel tette stabillá az államháztartást. Adórendszerünk átalakítása is a nevéhez fűződik, mely az 1909. évi V-XII. törvénycikkek formájában került elfogadásra. Egész Európában ismertté vált a hazai adó szakismeret.

1921-ben vezették be az általános forgalmi adót az 1921. évi XXXIX törvénycikkel. Az 1921. évi XV. törvénycikk a folyószámla követelések, betétek, természetben elkülönítve őrzött készpénzletétek, belföldi részvények, szövetkezeti üzletrészek, külföldi pénznemek, értékpapírok vagyonváltságáról, az 1921. évi XLV. törvénycikk a felszerelési tárgyak, ingatlanok, ipari üzemek, egyéb jószágok vagyonváltságáról szóltak az államháztartás gazdasági stabilitását megalapozva. 1922-ben születtek az ezt kiszolgáló adótörvények, Wekerle hosszú távú elgondolásai nyomán.

A második világháború után az 1950-es évektől az 1970-es évek végéig megszakadt a modern adózás története, adó nélküli társadalommá váltunk. Kivételt képezett a földadó, a mezőgazdaság területén, melyet az illetékes községek, városok tanácsainak adóügyi csoportjai szedtek be. 1967. után az új gazdasági mechanizmus keretében a vállalatoknál, szövetkezeteknél kötelezettségnek tekintették az állammal szembeni termelési adót, nyereségadót, eszközlekötési járulékot, illetményadót, a szövetkezetek jövedelemadóját, földadót, erdőhasználati járulékot, központosításra kerülő amortizációt és mindazon kötelezettségeket, melyeket a jogszabály előírt.

A forgalmi adó mellett általános jövedelemadót fizettek a kisiparosok, magánkereskedelmi tevékenységet folytatók, önálló szellemi foglalkozásúak. Ez az akkori magánszféra úgy nevezett büntetőadója volt, különösen, ha figyelembe vesszük az adókulcsok gyors emelkedését, például: félmillió forintos éves jövedelem felett 60%, 900 ezer forint felett 75% volt az adókulcs a teljes jövedelemre. A nyolcvanas évek elején már szerényebb, kedvezőbb közterhek mellett szerezhettek jövedelmet a magánszférában dolgozók.

Az 1980-as évek adóreformja, valamint egyéb gazdasági intézkedései már az 1990. évi politikai rendszerváltás előkészítésének tekinthető. Kiépült a fejlett piacgazdaságokban már általánosan működő, több fázisú forgalmi adóztatási rendszer, megjelentek az adófizető magánszemélyek, az adózói tudatosság erősítése központi kérdéssé vált.

A nyereségadóztatás megteremtette a piacgazdaság egyenlő feltételeit, a külföldi piacokon való megjelenésünknek a hozzáadott érték típusú adó nyitott utat, a közteherviselés alkotmányos kötelezettségét hozta vissza a személyi jövedelem adóztatása. Az új adó rendszer első érdemi lépése a bérbruttósítása volt 1987-ben, melynek alapját az 1988. január 1-én életbelépő személyi jövedelemadó szabályok képezték. Az adóreform kidolgozását, bevezetését Kupa Mihály koordinálta.

1987. július 1-én alakult meg az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal. 1991-ben léptek hatályba a helyi adózásról és az adózás rendjétől szóló törvények az adóreform befejező lépéseként.

A magyar adórendszer alkalmazkodott az európai piacgazdaságokban kialakult struktúrákhoz. Ennek legfontosabb elemei: személyi jövedelemadó, társasági adó, általános forgalmi adó, vámok, illetékek, jövedéki adó, társadalombiztosítási befizetések. Kis adók is bevezetésre kerültek: szakképzési hozzájárulás, játékadó, kulturális járulék, környezetterhelési díj stb..

2011. január 1-én, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH), továbbá a Vám- és Pénzügyőrség (VP) egyesítésével létrejött a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV), melynek így már együttesen feladata az államot megillető ilyesfajta bevételek befolyásának törvényes kereteken belüli ellenőrzése, biztosítása.

S hogy mit hoz a jövő, vagy, hogy jó, vagy esetleg a társadalom számára túlságosan is megterhelő irányba halad-e a közteherviselés, azt hasznos lehet a szakembereknek mindig a korábbi tapasztalatokból kiindulva vizsgálnia annak érdekében, hogy mindenki számára, minél elfogadhatóbb lehessen az adók mértéke és ez által egyre nagyobb kohézióval bírjon a társadalmi együttműködés.

Végezetül egy érdekesség:

Elődeink azon tevékenységének egyik fő célja és oka, melyet ma a legtöbb történelemkönyv nem túl találóan "kalandozások" néven emleget, lényegében az volt, hogy a legyőzött népekre kivetett adókat beszedjék, s velük így, egy meghatározott időszakra, ezen ellenérték fejében békét kössenek.

2012. október