A holtfa szerepe az erdő életében

A fa pusztulása után anyagai sokféle élőlénynek nyújtanak táplálékforrást és élőhelyet. Mivel a cellulóz és lignin bontására alkalmas enzimekkel kevés élőlény rendelkezik, az elpusztult fák különböző részei lassan tűnnek el az erdőből, akár évekig is megmaradhatnak, ezzel jelentősen befolyásolják az erdő arculatát.

Holtfák

Holtfák

Mi az a holtfa?

A holtfákat a következőképpen csoportosíthatjuk, mértani és minőségi jellemzőik alapján: lábon száradt fák, törzscsonkok, élő fák elhalt részei (ág, ágcsonk, bekorhadt gyökfő, tükörfolt), élő vagy elhalt fák odvai, üregei, leváló kéregdarabkák alatti rések, földön fekvő törzsek, vastag és vékony ágak meg gallyak, korhadó tuskók, vízben lévő elhalt fa. Fontos indikátorok egy-egy erdő természetességének megállapításakor. Eltérő fajok, faj együttesek és közösségek számára jelentik az alapvető életfeltételeket.

A jelenleg alkalmazott gazdálkodási típusok és hátrányaik

A gyakorlati fahasználat során a száradékot azon nyomban összeszedik, és az odvas, korhadó fák kerülnek ki a leghamarabb az erdőből, mint selejt. Nem veszik figyelembe a faállomány-szerkezetben betöltött fontos szerepüket. A lábon száradt fáról általában a beteg, elhanyagolt erdőre asszociálnak. Mindezzel az erdészet az erdei ökoszisztéma elszegényedését segítik elő.

A szálaló erdőben a fákat általában 4 vastagsági csoportba sorolják: utánpótlás, vékony, közepes, méretes. Egykorú erdő esetében, amit tarvágással terveznek kivágni, főleg vékony és közepes kategóriába tartozó fákat találunk, míg egy szálaló erdőben meghatározott a 4 csoport aránya. Sok az újulat, a vékony és közepes állandó nyomás alatt van tartva, és meghatározott hogy mennyi idős fának kell lennie, ezeket is ritkítják. Az újulat utánpótlásának céljából lékeket nyitnak meghatározott helyeken. Cél a meghatározott erdőszerkezet fenntartása. Lényeges különbség a szálaló és a vágásos erdő üzemmód között, hogy miután az értékfa elért egy fafajra és termőhelyre jellemző elvárt magasságot, a törzs növekedése lelassul, és a fényhiány miatt az alsó lombkoronarészek elszáradnak; ezt az ún. feltisztulást szálaló erdőben lassítani tudják azáltal, hogy a fa közelében csak nála alacsonyabb fákat hagynak meg, így ezek a faegyedek nagyobb lombkoronával rendelkezhetnek, mint a vágáserdőbeli társaik. Természet közeli erdőgazdálkodás esetén meghatározott mennyiségű holtfát is hagynak az erdőben. Cél az értékfák nevelése és kitermelése, ez általában az adott termőhelyre jellemző főfafaj vagy a nemes elegy fafajok jó törzsminőséggel és arányos, fejlődőképes lombkoronával rendelkező egyedei. Ezeknek biztosítják az optimális helyzetét és növekedését. Ezek között selejtnek számítanak az odvas, korhadó fák, amiket így eltávolítanak a szomszédos faegyedek jobb fejlődési viszonyainak érdekében. Ennek ellenére idősebb fák körében előfordulnak kiszáradt ágakkal, odúval rendelkező egyedek, de ezek számát a gazdálkodás módja határozza meg.

A jól odvasodó fafajok azonban hamar kikerülnek az erdőből, gyakran már az elő használat során teljes kitermelésre kerülnek (madárcseresznye, hársak, fehér nyár, rezgőnyár, fehér fűz, törékeny fűz, közönséges nyír, kecskefűz, mézgás éger). Szálaló erdőben 3 kategóriára osztják a fákat: értékfa, kivágható fa (ökológiai szempontból is nemkívánatos fafajok, termőhely idegen, akadályozza az értékfa megfelelő növekedését), és segítőfa (ökológiai és ökonómiai szempontból fontos faegyedek, ide tartoznak az elegyfa fajok, és a lábon száradt vagy odvas fák).

A vágásos üzemmód az előzőnél sokkal kevésbé természetbarát erdőgazdálkodási módot képvisel. Egykorú ültetett állományokról van szó, amelyeket véghasználat során, tarvágással egyszerre kivágnak.

Miért fontos a holtfa, mi a szerepe az erdő életében?

Folyamatosan megújuló energiaforrást vagy élőhelyet jelent a tőle függő fajok számára. A mérsékelt éghajlati öv erdeiben több ezer fajról sikerült kimutatni, hogy esszenciálisan kötődnek a holtfához. Azokat a fajokat, amelyek a holt faanyagot táplálékként hasznosítják, szaproxilofágoknak nevezzük. Ezek a szervezetek csak megfelelő mennyiségű és minőségű holt faanyag jelenlétében képesek fennmaradni. Azokat a szervezeteket pedig, amelyek életüknek legalább egy bizonyos szakaszában, közvetlenül nem nélkülözhetik az elpusztult faanyagot, szaproxilofileknek nevezzük (ez a kategória magában foglalja a szaproxilofágokat is).

Magyarországon a tölgyek tartják el a legtöbb szaproxilofil fajt, és ezeknek nagyjából 30%-a specialista a fafajra nézve. Kimutatták, hogy az egyes fafajoknál a korhadás előrehaladtával fokozatosan csökken a specialista szaproxilofág fajok száma. A lágy- és keményfás fafajok korhadásukkal és pusztulásuk után különböző szerepet töltenek be. A rövidebb életű lágylombos fajok hamarabb odvasodnak és pusztulnak el, így hamarabb nyújtanak táplálkozó és szaporodó helyet a szaproxilofil szervezeteknek - gyorsan megújuló forrásokat képeznek. A keményfás lombos fafajok lassabban és nehezebben odvasodnak és korhadnak, pusztulásuk után sokszor lábon száradt fa lesz belőlük, így hosszabb ideig képesek élő és táplálkozó helyet nyújtani. Így a keménylombos főfafajú állományokban fontos és értékes szerepet töltenek be elegyfaként a lágy lombos fafajok, és ez fordítva is igaz. Kimutatható, hogy azokban a természetközeli bükkösökben, ahol nagy mennyiségű a földön fekvő holt faanyag, nagyobb a mohafajok száma és diverzitása.

Taplógomba

Taplógomba

A holtfa lebontásában fontos szerepet játszanak a taplógombák. Egyedül ezek a szervezetek képesek a faanyag jelentős hányadát képző lignint hasznosítani. Vörös vagy fehér korhadást idézhetnek elő. Vörös korhadás esetén a sejtfalak lignin-tartalma átmenetileg megmarad, míg fehér korhadás esetén a sejtfalat alkotó lignin és cellulóz egyaránt lebontásra kerül.

Egy erdőben az elpusztult faanyag mennyiségének növekedésével ugrásszerűen megnövekszik a specialista szaproxilofil rovarfajok száma. Sok faj nem magát a faanyagot, hanem az azt bontó gombákat fogyasztja (pl. gombaszúnyogok). Sok védett nagytestű futrinkafajunk búvó- vagy telelőhelyként használja a holtfát. A cincérek és szarvasbogárfélék lárvái a kidőlt, korhadó és lábon száradt fákban fejlődnek. Az orrszarvúbogár eredetileg tölgyfatuskókban él, de az idős tölgyesek megfogyatkozás miatt az utóbbi évtizedekben más fafajok korhadó anyagából is előkerült (pl. akác, nyárak, hársak, vadgesztenye). Fenyőfélék tuskóiban fejlődik az ácscincér, és a daliás díszbogár. A havasi cincér lárvája megtalálható az élő fa tükörfoltjában, ág- illetve törzscsonkjában, tuskókban és kidőlt törzsekben egyaránt. A korhadt fa lebontásának utolsó szakaszában fontos szerepet játszanak a talajfauna egyes elemi, pl. ikerszelvényesek, ászkák, légy- és szúnyoglárvák, bogárlárvák, páncélosatkák, ugróvillások.

A kidőlt fák sokszor búvó- és telelőhelyet biztosítanak az erdőlakó kétéltűeknek és hüllőknek. Az odvasodó, vagy lábon száradt fák szintén rengeteg gerincesnek nyújtanak táplálkozó, ill. búvóhelyet. A hazai erdőlakó madárfajok 35%-a odúlakó. Az odúkészítő madarak esetében az odúkészítésre alkalmas fák mennyisége mellett fontos a kemény- és lágylombos fák együttes előfordulása is.

Odú

Odú

Az erdei életközösségek kulcsfajai közé tartoznak a harkályfajok, melyek odúkészítő tevékenységükkel sok más élőlény számára biztosítanak szaporodó- és búvóhelyet (pl. a cinege és légykapófajok odúban fészkelnek, a macskabagoly és az örvös galamb gyakran választja fészkelő helyéül a fekete harkály elhagyott odúit). A jelenlegi erdőgazdálkodási gyakorlatnak köszönhetően Európa szerte megfogyatkoztak a korhadó, vagy lábon száradt fák az erdőkben, amelyek alkalmasak voltak az odúkészítésre - ennek köszönhetően a 10 európai harkályfaj közül 7-nek jelentősen megfogyatkozott az állománya, és ez nagyban hozzájárult az erdők fajokban való elszegényedéséhez. Az odvakhoz és faüregekhez számos emlős is kötődik, mint például a pelefélék vagy a denevérek. A nyuszt és a vadmacska gyakran választja búvóhelyül a faodvakat, üregeket vagy a földön heverő fatörzsek kirohadt belsejét. A denevérek gyakran választják a faodvakat (főleg harkályodvakat) kölykező- és búvóhelyül, így az erdőben élő denevérek száma függ attól, hogy mennyi a harkály. A denevérek akkor költöznek be egy ilyen odúba, amikor a teteje is elkezd korhadni, és fölfelé is képződik üreg, így előfordul, hogy együtt élnek valamilyen fészkelő madárfajjal. A Magyarországon élő 26 denevérfaj közül 24 eredetileg használta, vagy még ma is használja a faodvakat.

Külföldi példák a holtfával történő gazdálkodásra

Célszerű odafigyelni arra, hogy milyenek az elegyfák és mennyi van belőlük, és arra kellene törekedni, hogy az erdőben az odvas fák elérjék az 5/hektár sűrűséget. Nagyobb figyelmet kellene fordítani az odvas fák megóvására. Nem elég csak a harkályodvas fákra odafigyelni, mivel a bekorhadt ágcsonkok üregeit is sokszor használják a másodlagos odúlakó gerincesek, és ezeknek a védelmére gyakorta nem fektetnek elég hangsúlyt. Vágáserdők véghasználata esetén rengeteget segíthet a szaproxilofil fajok számára néhány odvas vagy lábon száradt fa meghagyása.

Az elmúlt évtizedben Európa több országában megkezdődött az erdők holtfa-készleteinek szervezett felmérése. Bizonyos országokban mesterségesen gyorsítják a holtfa keletkezését azokban az erdőben, ahol ezt szükségesnek látják - például fák korhasztó gombákkal történő beoltása, fatörzs kérgének "gyűrűzése". Svédországban gazdaságilag kevésbé értékes fajokat 3-5 m magasságban "lefejeznek", ezzel mesterséges facsonkokat hoznak létre.

Az, hogy több holtfa legyen erdeinkben, növelve ezzel az erdők biodiverzitását, a szálaló és vágásos erdőgazdálkodás mellett is megvalósítható lenne jelentős profitkiesés nélkül, ám ennek akadályát főleg szemléletbeli problémák képezik.

2012. november